Kabarcz Zoltán: Az átjáró

Egy ugribugri kamaszlány szaladt át az úton, nyomában fölszállt a por, és leülepedett

megint. A tapasztott házak fehér falán tompa sárga fények. Az ajtó közvetlenül az utcára nyílt.
A galambok kora reggel felszálltak az ereszekre, ott masíroztak csapatostól a városháza
cserepein, a tető gerincén. Piacnap volt. Kanizsai Miklós átvágott a főtéren. Rajongott a
piacokért. Nem vásárolt soha, rajongása nem anyagi természetű volt.
Elsősorban a szagok nyűgözték le. Az erős, orrfacsaró szagok. Az erjedés, a rothadás
illata. Az izzadságszag, a lovak csípősszagú verítéke, és az embereké. Ezért vágott át a
főtéren.

A nyüzsgést is szerette. A lökdösődést, ahogy megszorul a tömeg egy–egy szűkületben,
összepréselődnek a testek, és senki sincs tekintettel arra, hogy Kanizsai Miklós uraság
kravátlit visel és lakkcipőt. Az ő dolga.
A látvány is kedvére volt, annál inkább, mert csupán a faros, nagykeblű kofák jutottak át
érzékelésének a küszöbén. Más nemigen. A nyeszlett lányokat, asszonyokat észre sem vette, a
férfiak pedig mintha ott sem lettek volna. Kanizsai Miklós számára a világ asszonyokból állt.
Többnyire mások asszonyaiból.
A piac mindig szolgál meglepetésekkel. Most is. A likas, foltozott kenderzsákok,
napszítta napellenző ponyvák között egy lila csipkeernyő, ahogy tovasuhan a magasban, az
emberek feje fölött távolodik, és magával viszi a titkát. Ki lehet alatta, és hová tart? És miért
ily sietve?
Kanizsai Miklós máskor nyomába eredt volna a titoknak, de most ő is menekül.
Rejtőzködni akar, láthatatlanná válni, felszívódni, beolvadni, eltűnni nyomtalanul. Dehogy
keresi most az újabb lila csipkeernyő titkát. Épp az előzőtől vágyik szabadulni.
A Várhegy utcán vágott neki a hegynek, csak úgy találomra. Cél nélkül rakta egyik lábát
a másik után, erőltetett tempót diktált, mégsem fáradt, nem lihegett, nem izzadt. Nem szokott.
Pedig a nap tompa sárga fénye kísérte lépteit.
Az ajtó előtt megtorpant. Hogy kerül ez ide? Lakkozott, politúrozott, míves tölgyfaajtó a
vályogfalban. Közelebb lépett, és megsimogatta a keretet. Meleg tapintása volt. Ismerős érzés.
Belgiumban látott ilyet, Gentben. Vagy öt éve már. A királynő belső komornája lakott a
csatorna partján. A vízre nyílt a nehéz tölgyfaajtó, és nem nyikordult meg soha. Az halálos
lehetett volna. A csatornán csónak ringatózott, az evezők csobbanás nélkül merültek a vízbe.
Kanizsai Miklós állva távolodott, hogy ne térjen vissza többé. A patrul utánuk lőtt, hallani
lehetett a golyók fütyülését a víz felett.
– Ezek nem tréfálnak – mormogta a csónakos – üljön le uraságod! Még fejbe lövik a
végén.
A férfi csak mosolygott.
– A golyók nem találnak. Sohasem találnak.
A csónakos vigyorgott, de fokozta a tempót. A csodák napjai voltak. Öt éve már.
És most itt ez a meleg tapintású, politúrozott ajtó dicstelen szerepben. Mi lehet mögötte?
Mert valami mindig van. Izgalom vagy unalom, kaland, tán szerelem, élet vagy halál.
A súlyos bronzkilincs belesimult a férfi tenyerébe. A zár engedett.
Bent nyirkos volt a levegő, és borzongatóan hűvös. Az olajjal átitatott hajópadló
megnyikordult a léptei alatt.
– Mivel szolgálhatok? – Tagbaszakadt kocsmáros állt a pult mögött, teljes súlyával a
bádogborításra nehezedett.
Sehol senki más, csak ők ketten voltak a helyiségben. A durván ácsolt asztalon ottfelejtett
pohár egymagában, a falon néhány üres fogas, odébb sötét olajkép. Nagybajuszú öreg férfit
ábrázolt, talán egy királyt, talán egy koldust. Arrébb számlap nélküli óra ketyegett hangosan.

– Korán van még – szólalt meg végre Kanizsai Miklós. – Közelebb lépett, és egy
ezüstpénzt dobott a pultra. – Miért fizetek most? – gondolta. Az érme zörögve
pörgött a bádogon.
– Korán – válaszolta a kocsmáros. – Aki későn kel, annak korán.
Kanizsai Miklós el szokta engedni a füle mellett a provokáló szavakat, most sem tett
másképpen. A köznépre amúgy sem figyelt oda. Miért figyelne most? Különösen, ha egy férfi
szól. Mi fontosat mondhat neki egy férfi? Mennyivel más, ha egy nő kérdezné ezt.
– Mivel szolgálhatok? – Rögtön lenne jelentése. A hangszín teszi–e? A csilingelés, a
bársonyos búgás? Vagy a férfi képzelete? Megváltoztatja a szavak, a mondatok
jelentését. – Aki későn kel, annak korán…
A kocsmáros eltette az ezüstpénzt, bólintott, de nem szólt többet. Csak az óra ketyegését
lehetett hallani. Aztán már azt sem.
Kint az utcán, a kövezeten léptek kopogása közeledett. A férfi felfigyelt. Női léptek,
ismerős cipők hangja, ismerős járás, ismerős ritmus. Kanizsai Miklós még a súlyos kelme
suhogását is hallani vélte.
– Követtek.
A kopogás éppen az ajtó előtt szűnt meg. Akárki volt is, ismerte a férfi vonzódásait, tudta,
hogy a míves ajtó mögött találja meg, akit keres.
A kilincs megmozdult, az ajtó hangtalanul nyílt.
Az ivó hátsó, homályos zugában egy másik ajtó. A kocsmáros arrafelé intett a fejével.
Egy ugrással ott termett, de már későn. Katonák és zsakettes urak nyomultak be
puskákkal és pisztolyokkal. Kérdezés nélkül lőttek. Aztán a férfi mégis elérte az ajtót.
Kanizsai Miklós szétnézett a mezőben. Nem szokta mutatni, ha meglepődik valamin,
most sem mutatta. Amúgy elsőre nem is találta szokatlannak a látványt. Az ég kék volt, nem
látott azon egyetlen felhőt sem, a fény mégis, mintha nem az égből jönne. A fű harsogóan
zöld, mintha éppen abban a pillanatban nőtt volna ki, és kék pillangók táncoltak a virágok
fölött.
Rándított egyet a vállán, és ahogy szokott, egykedvűen megindult. Kisvártatva vízpartra
ért. A víz ragyogott, mint a kristály, és egy ladik ringatózott a felszínén. Orrában galambok
turbékoltak, az evezőknél a kocsmáros várakozott.
– Már nincs korán – mondta.
Kanizsai Miklós bólintott, és beszállt a csónakba. A fénylő víztükör élesen mutatta a
tükörképét. Mellén a habfehér inget vérpiros foltok csúfították, a kravátli is megpörkölődött
egy helyen. A folyó megindult, és vitte a csónakot a túlsó part felé.