A tébolyda parkjában két férfi ült egy padon. Ősz volt. A lombok nagyobb része már a földön hevert, a többi éppen készülőben volt, vagy már úton. Kényelmesen, ringatóztak lefelé. A nap is csak úgy mellékesen sütött. Lenyugodni készült, mint a fáradt munkás, aki befejezte a dolgát. Nem kezd újat, csak úgy eltölti a még hátralévő munkaidőt. Nagy volt a csönd, a mókusok neszezését is hallani lehetett. Tiszta időben még a vonatfütty is fölhangzott ide a Délivasút felől. Bár ki tudja, van–e mostanában még olyan tiszta idő?

A két férfi középkorú volt. Az egyik puha, kövérkés, bambaábrázatú ember. Elnyúlt pulóvert viselt, és mackónadrágot gatya nélkül. Ahogy előrehajolt, hátulról látszott az egész feneke. Már ha nem kaptad el a tekintetedet időben. Később nemigen lehetett. Megbabonázott a látvány, nem tudtál szabadulni.
– Kőműves dekoltázs – mondta erre egyszer egy szeleburdi csitri lány. Önkéntelenül hallgattam ki. A Margit hídon sétáltam éppen a hóesésben, amikor lehajolt előttem egy férfi, hogy megkösse a cipőfűzőjét. A hang a hátam mögül jött, nevetve sikongatott a lány. Szája elé kapta a kezét, de a nevetést képtelen volt abbahagyni. Szép lány volt nagyon. A lányom is lehetett volna éppen. – Kőműves dekoltázs.
A másik férfi ideges alkat, állandóan a hatalmas, sárgára festett főépület felé sandított, pedig nem voltak közel. Ráadásul egy óriás tölgyfa is terpeszkedett az épület és a pad között. Keze reszketett, szeme állandóan pislogott.
– Férjhez megy a lányom – szólalt meg a kövér.
– Ki a szerencsés?
– Nem ismerem még – mondta lassan ábrándozva az örömapa. Szája két sarkában nyálhab rebegett, de nem törölte ki. – Véletlenül találkoztak.
– Véletlenek nincsenek – tiltakozott a másik, és rágyújtott egy szűrő nélküli cigarettára.
– Márpedig véletlen volt. Ha nem késik a vonat, a fiú nem éri el, és nem találkoztak volna soha.
– De hát éppen ezért késnek a vonatok – kezdett tapsikolni a sovány. – Éppen ezért késnek a vonatok. Ez az oka.
– Maga dilinós! Azt akarja mondani nekem, hogy azért késnek a vonatok, hogy férjhez tudjon menni a lányom?
– Azért is.
– És még miért? Ha szabad kérdeznem.
– Az úgy volt – kezdte a mondókáját az ideges ápolt –, hogy látták az angyalok az égből, hogy megbolondult a világ.
– Aha!
– Látták, hogy mindenki rohan, és az emberek nem figyelnek egymásra, nem figyelnek önmagukra sem. Meg vannak kergülve.
– Futóbolondok.
– Hát igen.
– És hogy jönnek ehhez a vonatok?
– Az úgy volt – a sovány szinte csak suttogott, és újabb cigarettára gyújtott. Fél szemmel az épületet figyelte, nehogy jöjjön valaki, hogy kihallgassa őket. – Az angyalok összegyűltek, hogy megtárgyalják, mi a teendő.
– És a vonatok? – a kövér láthatóan bosszantani akarta társát, és ez sikerült is neki.
– A vonatoknak is van lelke.
– Igazán?
– Őrangyaluk is van.
– Értem – mondta a kövér, és állát sokat mondóan a markába fektette. – Mondja csak barátom! Honnan értesült erről a találkozóról?
– Hallottam.
– Aha – folytatta a kövér – és megigazgatta a szemüvegét. Mondja csak barátom! Hol hallotta?
– Itt bent a fejemben.
– Ön hangokat hall a fejében? Mondja csak barátom! Mióta hall hangokat a fejében?
– Ön gúnyolódik velem? Ön gúnyolódik velem! Nem is érdekli, amit mondani akarok.
– Dehogynem, drága barátom! Engem minden érdekel! Mondja csak!
A sovány férfi felállt, és kihúzta magát. Fejét dacosan a magasba emelte, és tekintetével a messze távolba nézett.
– Maga bolondnak tart engem.
A kövér is felállt, és abbahagyta a gúnyolódást. Kezét engesztelően a barátja vállára rakta.
– Bocsásson meg nekem! De hát nézzen körül! Itt vagyunk a tébolydában. Nem én zártam ide magát.
A sovány megenyhült, visszaült a padra. Újra csönd lett. Meglehetősen hosszúra nyúlt a csönd. Éppen annyira, amennyi ahhoz kell, hogy egy megbántott ember lehiggadjék. Akkor megszólalt újra a kövér.
– Elmondja akkor, hogy mi történt az angyalok találkozóján?
A másik sóhajtott. Mély volt az a sóhaj és fájdalmas is, ám ahogy kiszakadt belőle, megkönnyebbült. Sőt. Mintha megújult volna. Keze nem reszketett többé, szemében huncut derű csillant.
– Megállapodtak – mondta, és elmosolyodott. – Megállapodtak, hogy a vonatok késni fognak. Lassítanak a rohanáson kicsit. Csak éppen hogy.
– Ennyi az egész? – kérdezte a kövér. Arcán halvány árnyék futott át. A csalódottság árnyéka. – Csak ennyi az egész?
Most a másikon volt a vigasztalás sora.
– Dehogy! – tette a kezét a barátja vállára a sovány. – A lényeg nem ebben van.
– Hanem? – kérdezte izgatottan a barát.
– Amikor késik egy vonat, az egy lehetőség.
– Lehetőség? Mire?
– Türelemre. Nyugalomra. Várakozásra. Szemlélődésre. Arra, hogy észrevegyél valamit, amit eddig nem vettél észre.
– Megnyert idő – folytatta a sort a kövér. – Váratlan tapasztalat.
– Emlék.
– Fontos pillanat.
– Ajándék.
– Ajándék?
– Ajándék.
– Miféle ajándék?
– Miénk a választás. Semmi sem automatikus.
– Lehetek türelmetlen, ideges, dühös...
– Ebben az esetben elmarad a csoda.
– És mit szóltak ehhez a vonatok?
– Mondtam már. A vonatoknak is van lelke.
Erről beszélgetett két ápolt a tébolydában egy régi–régi őszi délután. Megkérdezheted, honnan tudom mindezt. Azóta bezárták a tébolydát, szélnek eresztették a tébolyultakat is. Itt élünk közöttetek. Az élet megy tovább.
Azért mesélem most mindezt, mert váratlanul egy kis időhöz jutottam. Késik a vonat.
A barátomra várok, aki egy híres professzornál volt kivizsgáláson. Az élete függ a diagnózistól.