Kabarcz Rebeka: Miért késnek a vonatok?

András rohanva érkezett meg a Keleti Pályaudvar betonszagú forgatagába. Kocsikulccsal a kezében, kigombolt szövetkabátban kapkodta a levegőt a hamburgeres mellett reggel 9 óra 12 perckor. Összegörnyedt és térdére támaszkodva bámulta barna bőrcipőjét, miközben idegesen szemlélte feltűnősködő leheletét a mínuszokban. Amikor végre már nem dübörgött fülében szapora szíve, felnézett a kijelzőre. Szolnok-Budapest: késés. „Mázli!” – suttogta András megkönnyebbülten, miután nyugtázta, hogy saját 12 perces késéséért senki nem kárhoztatja majd, hiszen Vikiék vonata még be sem ért. Miközben felhőtlenül fellélegzett rámosolygott a bottal ácsorgó, kockás kabátban padon kucorgó nénikére. A néni viszont elmélyülten ráncolta homlokát és nem viszonozta a mosolyt. Már a nénik sem a régiek. András lassú léptekkel sétálgatott a várakozó tömegben, elővette iPhone-ját és lazán tárcsázott. 

„Na, hello! Képzeld, végülis sikerült ideérnem, elengedett a dugó! Viszont a Vikiék még nincsenek itt… Nem tudom, késik a vonat… Még nem kérdeztem meg, egyelőre alig kapok levegőt, úgy rohantam. Veszek egy csokit a Zoénak, aztán megkérdezem a peronőrt, hogy mi a szitu… Oké, hívlak, ha megjöttek! Szia, anya!”

András ránevetett a telefonját borító háttérképre, amin Zoé felesége nyakában lóg az egyik
Normafán tett kirándulás alkalmával. A négy éves rosszcsont örömtelien kacagott a kamerába, Viki
pedig zöld szemeivel huncutul kacsintott férjére. Már négy napja nem látta őket, a nagymamát
látogatták meg Újszászon. András nehezen viselte hiányukat, utált nap, mint nap hazatérni az
ürességtől kongó lakásba. Inkább késő estig dolgozott az irodában, csak, hogy hullafáradtam essen
haza és azonnal elnyomja a gondolatoktól mentes álom. Naponta kétszer beszéltek telefonon,
olyankor Zoé mindig magához ragadta a kagylót, és elmesélte aznapi kalandjait. Tényleg, felhívja
őket, hogy merre járnak!
András most a Szerelem kontaktot tárcsázta. Kicsöng. Vajon mit csinálnak éppen? Lehet, hogy
kártyáznak vagy társasoznak, hogy Zoé ne unatkozzon. Viki nem veszi fel… Az is lehet, hogy a kicsi
lány elaludt, és Viki lenémította a telefont. Öt csörgés után sem érkezett válasz, így András letette.
Elsétált a kis trafikhoz, mely mögött arab asszony kínálta az édességeket, péksüteményeket. András
kért egy Balaton szeletet, Zoé kedvencét, egy párizsi kockát pedig Vikinek. Ez volt az ő kis játékuk
Vikivel, bármelyikük boltban járt, vett a másiknak egy párizsi kockát.
Fizetett és visszasétált a kijelzőhöz. A Szolnok-Budapest járathoz még mindig csak a késés szócska
tartozott, és vágányszám sem volt megadva az apró rubrikában. András szemeivel illetékes után
kutatott. Egyre jobban zsúfolódott a tömeg, sorakoztak a családok, barátok, barátnők és ismerősök.
Több klikkből hallotta ki a „Szolnok” és a „késik” szavakat, látszólag sokan jöttek ki szeretteik elé,
ugyanazon vonathoz, melyhez ő maga is. Miközben beljebb haladt a peronon, elhaladt a kockás
kabátban üldögélő néni mellett is, aki még mindig csak maga elé meredt, gondterhelt tekintettel.
András végre elkapott egy fiatal peronőrt, aki előtte masírozott sebes léptekkel.

„Jó napot! Tudna nekem segíteni? Miért késik a Szolnokról idefelé tartó vonat?”
A peronőr meg sem állt, csupán fejét fordította hátra, úgy válaszolt.
„Nem tudom, most nézek utána.”
„Köszönöm! Utána tájékoztatják a várakozókat?” – kérdezte András udvarias mosollyal.
„Persze, jobb dolgunk sincs.” – morgott a peronőr.

András visszafogta nyelve hegyéről az automatikus reakciót és tudatosan fordult meg tengelye körül,
vissza a kijelzők irányába.
Mire visszaért, a tömeg egyre csak gyarapodott, és akárcsak augusztus 20.-án, mindenki az égbe
meredt. Legalábbis úgy bámulták az érkező vonatok kijelzőjét, mintha minden válasz ott rejlene
azon a piszkos táblán. András is felpillantott ismét és kissé türelmetlenül nyugtázta, hogy 9 óra 29-
kor még mindig nem érkezett meg a családja. Ekkor egyszer csak másra lett figyelmes. A kijelző tábla
mellett egy hatalmas tollpihe szállingózott. Olyan könnyedén röpült ide-oda, hogy András nem tudta
levenni róla a szemét. Amint egyre lejjebb szállt, András észrevette, hogy nem is tollpihe az, hanem
egy hópehely. Olyan hófehér és olyan tiszta, amilyet csak a karácsonyi filmeken lát az ember, még a
formája is olyan sablonszerű volt, mint egy karácsonyfadísz. András önkéntelenül utána kapott – és
a hópehely a kezében maradt. Édes hűvöskésen simult tenyerébe, mégis furcsa melegséggel töltötte
el szívét. Ekkor egy éles sikolyra lett figyelmes – megfordult és látta, ahogyan a korlát mellett egy nő
zokogva esett össze.

„Anyu, ott vagyunk már?” – kérdezte a barna copfos kislány.
„Igen kicsim, mindjárt ott!” – válaszolta gyengéd mosollyal az édesanya.
„Azért ez elég hosszú út volt.”
„Neked máshogy telik még az idő. Nekem röpke utazásnak tűnt csupán.”
„Hát… nagyon sokat Barbieztunk. Már a Barbie is unta, szerintem.” – kacagott a kislány.
„Lehet, szegény Cindy Barbie! Na nem baj, legközelebb mással is játszunk.”
„Hú, az új Ki nevet a végén? -nel, amit a nagymamitól kaptam, jó? Majd apuval játsszunk!”
„Persze, kiscica. Remélem, mindjárt megérkezünk.”
„Nézd, ott van apa!”
„Tényleg ott van! Látod, hogy rohan elénk?”
„Igen, nagyon vár minket! Még a kabátját sem tudta begombolni, így meg fog fázni. Szóljunk neki!” –
kérte a kislány édesanyját.
„Nem tudunk szólni, Zoé. Mondtam már ugye, hogy most nem hall minket.”
„Ja tényleg. Nézd, most telefonál! Vajon minket hív? Itt vagyunk, apa!”
„Igen, valószínűleg minket hív. De nincs nálam a telefon.”
„Nézd anya, apa csokit vesz! Nézd, nézd, Balaton szelet! Juhhú!”
„Hihetetlen, hogy szeret téged az apád!”
„Neked meg azt a kis arany kockát, amit mindig vesz. Téged is szeret.”
„Bizony. Na, gyere kicsim, mennünk kell. Kinyitották a kaput.”
„Ó, pedig még úgy nézegettem volna a papát.”
„Még nézegetheted eleget, ígérem!” – mosolygott Viki.
„Oké, menjünk.”

Zoé feltápászkodott a felhőről, megfogta édesanyja kecses kezét, és elindultak szapora léptekkel.
Egyszercsak Zoé megfordult, és visszarohant a felhő szélére.

„Várj anya, még küldök egy puszit apunak!” – és a kislány egy lágy csókot dobott édesapjának, amit
édesen fújt le tenyeréről a pályaudvar felé.