A lány végre belenézett a tükörbe, és egészen mást látott, mint amire számított. Tíz éve, amikor elváltak egymástól, a fiú erőteljes testalkatú fiatal férfi volt, a húszas évei derekán. Arca kedves, határozott vonásait állandó mosoly lágyította. Szemében tűz égett, perzselő, tiszta tűz.

   A válla fölött figyelte, ahogy a férfi belép az ajtón, és közeledik felé, aztán megáll, és átfogja a vállait.

– Megjöttem! – mondta, és egy hatalmas rózsacsokrot varázsolt elő valahonnan.

   A lány nem volt képes azonnal megszólalni. A férfi, aki tíz év után belépett az ajtón, erőteljes testalkatú fiatal férfi volt, a húszas évei derekán. Arca kedves, határozott vonásait állandó mosoly lágyította. Szemében tűz égett, perzselő, tiszta tűz.

   Mindenki számára világos volt, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve. Két ember, aki azért született a világra, hogy egymásra találjanak. Egymásra is találtak, úgy tűnt, elválaszthatatlanok. Akár meg is szűnhetett volna a világ, talán észre sem veszik. Csak, és kizárólag egymással voltak elfoglalva. A lány gyönyörű volt és odaadó. A fiú okos, nagyon okos, és szelíd. Már az egyetem alatt doktorált, és egy titokzatos kutatóintézetben kapott nagyon jól fizető munkát. A kutatóintézetet a hadügyminisztérium, a külügyminisztérium és a belügyminisztérium egyaránt finanszírozta. A fiú óriási karrier előtt állt. A lány barátnői az esküvő időpontját találgatták.

   Másképpen történt.

– El kell utaznom – állt elő a fiú egy napon.

– Mikor jössz vissza?

– Tíz év múlva. Talán kilenc, de legkésőbb tíz.

   A lány nem kérdezett semmit. Igazából meg sem lepődött, hiszen ez benne volt a pakliban. Nem gondolt rá, nem számított rá, de benne volt a pakliban.

– Mikor indulsz?

– Egy óra múlva.

   Azt hitte, megszakad a szíve. Talán meg is szakadt, de az érzelmeit palástolta. Nem sírt, nem csinált jelenetet.

– Megvárlak – mondta.

   A fiú tíz percet maradt még, aztán elment anélkül, hogy hátranézett volna. Huszonöt éves szerelmes férfi, ám ez nem számított. Elkötelezett volt és fegyelmezett.

- Van itt egy probléma – mondta a főnöke, és ő nekiállt, hogy megtalálja a legjobb megoldást. És meg is találta. Mindig megtalálta.

   Tíz éven keresztül nem létezett számára más, csak a munka. Tíz évet várhat a boldogság. Elégedett volt vele a főnöke, a kollégái, az intézetvezető, és bár ő nem tudott róla, a kormány is. A kutatásai eredményét világszerte alkalmazták.

   Az idő rohant. Észrevétlenül teltek el az évek. Kitüntetéseket kapott, jutalmakat, később különleges kedvezményeket is. Az egyik ilyen kedvezmény volt, hogy ajándékot küldhetett haza.

   A lány is a munkájának élt. Egy kicsiny boltban dolgozott. Ugyanabban, ahol annakidején először találkoztak. Szerette a kicsiny boltot. Közel volt a lakásához. Reggelenként és esténként egy-egy rövid séta. Az első években még felnézett az égre, a csillagokat kutatta, faggatta őket. Vajon hol lehet most a szerelme? A csillagok azonban nem válaszoltak. Sőt. El is tűntek az égről. Eltakarták a szeme elől ezek a furcsa sávok, a felhők, amik reggelenként jelentek meg az égen, és nem is oszlottak el egész nap.

   Az emberek mindenféléről beszéltek. Arról, hogy a kormány igyekszik ellensúlyozni valahogy a globális felmelegedés hatásait. Mások felelőtlen kísérletekről, megint mások emberiség elleni összeesküvésekről. A lányhoz nem jutottak el ezek a hírek, és ha eljutottak volna, nem vette volna ezeket komolyan.

   Aztán rohamosan romlott a látása, már csak ezért sem nézett az égre. Egy év alatt teljesen megvakult. Valami érthetetlen békességgel viselte sorsát.

– Még jól is jön ez a vakság – mondta nevetve a barátnőinek. – Nem kell villanyt gyújtanom este.

   Ezt az érvet elfogadták a legtöbben, hiszen mindenki lázasan kereste a lehetőséget, hogyan csökkenthetné a kiadásait. A vakságot pedig senki nem tekintette túl nagy árnak ezért.

– Képzeljétek el! – mesélte lelkesen a barátnőknek. – Képzeljétek el, minden hónapban kapok postán egy borítékot. Nincs rajta feladó, nincs rajta semmi jelzés. Van benne egy tabletta, amit ha beveszek, egy napra visszatér a látásom.

   Hitték is, nem is, amit mond. Hiába mutatta volna a borítékot, mit bizonyít egy üres boríték? Másrészt viszont elvetni sem vetették. Annyi minden furcsaság történik mostanában. Miért ne történhetne valami jó is időnként?

– Az apám nem örül neki, hogy szedem. Azt mondja, mindennek van mellékhatása, és minden tabletta megrövidíti az életemet. Akár évekkel. És akkor, mi van, mondom neki. Amúgy pedig, ha ilyen tablettát képesek feltalálni, akkor feltalálnak majd olyat is, ami meghosszabbítja az életemet.

   Nevetett a lány, de keserű volt ez a nevetés. Eszébe jutott a fiú, és eszébe jutott a szerelem.

– Holnap letelik a tíz év – mondta még, de ettől sem lett derűsebb a hangulat. Pedig a lány hitt benne, hogy megjön a szerelme időben. Nem volt oka csalódni, a fiú legalább nem adott rá okot soha.

A gép pontosan érkezett. Percre pontosan. A fiú taxiba szállt. Túl lassúnak találta a taxit, vontatottnak a forgalmat. Elszokott a városi közlekedéstől. Egy virágbolt előtt szállt ki, és vásárolt egy csokor rózsát. Az eladó gépiesen csomagolt, fel sem nézett. Arca fakó volt, fogai lazák, haja kihullott. A fiú szaladni kezdett a lány lakása felé. Nem mert az emberekre nézni. A pasztillákra gondolt, ami a táskájában lapultak. Hatvan éves adag két személyre. Saját találmány. Csak idejében érkezzen. Futott.

A lány reggel bevette a tablettát, és nézte magát a tükörben. Vigasztalan látvány volt. Haja megritkult, megkopott, bőre petyhüdt, sárga, kezei soványak, szeme fénytelen, fogai lazák.

– Szörnyű! – mondta, de nem izgatta magát.

   A barátnői sem festettek különben, látta őket minden hónapban, amikor megérkezett a küldemény. És látta a többi embert, még a gyerekeket is látta. Belefásult már ebbe a látványba.

   Kopogtak az ajtón. Megremegett. Nem szoktak kopogni az ajtaján.

– Lehet – mondta alig hallhatóan, szinte csak suttogva, mégis rövid sikolynak hangzott a szó. – Lehet.

   Nem fordult hátra.   A válla fölött figyelte a tükörből, ahogy a férfi belép az ajtón, és közeledik felé. Aztán megáll, és átfogja a vállait.

– Megjöttem! – mondta, és egy hatalmas rózsacsokrot varázsolt elő valahonnan.

   A lány nem volt képes azonnal megszólalni. A férfi, aki tíz év után belépett az ajtón, erőteljes testalkatú fiatal férfi volt, a húszas évei derekán. Arca kedves, határozott vonásait állandó mosoly lágyította. Szemében tűz égett, perzselő, tiszta tűz.