Kabarcz Zoltán: Monyok

Az egész dolog tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a pénzügyminiszter fölakasztotta
magát. Bár ennek az egyesek szerint tragikus, mások szerint éppen hogy örömteli eseménynek
a történetünk szempontjából nincs különösebb jelentősége, a fordulat mégiscsak innen
datálható. Ezt követte néhány államtitkár eltűnése.
Innen számítva néhány héten belül összedőlt minden. Járványszerűvé vált az
öngyilkosság a közigazgatásban, a politikában, a gazdasági életben, a közélet számtalan
területén, még a művészvilágban is. Ezt az összeomlást Monyok sem kerülhette el, a valaha
szebb napokat látott alig százlelkes kicsiny falu, Béresapátitól kissé északra.

Egy szépen induló hétfő reggel a polgármestert kellett levágni a kötélről, kedden a jegyző került sorra.

Vezető nélkül maradt a falu, ami lehetővé teszi minden közösség számára, hogy letérjen
az addig többnyire kényszerűségből taposott ösvényről.
Jól termő, zsíros földek vették körül a falucskát, az ügyes férfiak és asszonyok ki is
használták a lehetőségeket. Nincs a világnak olyan eldugott pontja, ahol ne lenne ismert,
és kellendő a monyoki ágyas pálinka, vagy a monyoki hímzés. Mindkettőből jól meg is
lehetett élni. Annál is inkább, mert az adózással kapcsolatban eleve sajátos elvet vallottak a
monyokiak: jut is, marad is. Pontosabban: jusson is, maradjon is! Még pontosabban: főleg
maradjon!
Aztán mégis összeomlott minden.
– Amikor mindenhol büdös van, a te portádon sem marad tiszta a levegő – mondta ezzel
kapcsolatban Gaál Jenő, a monyoki iskola hivatal nélkül maradt igazgatója.
A monyoki iskola megszűnt, aztán a buszjárat is, a postahivatal, később még a
közvilágítást is kikapcsolták. A fiatalok az évek során beköltöztek a városba, vagy külföldön
próbáltak szerencsét. Az öregek pedig megöregedtek.
Az egyetlen munkalehetőség a Délvidéki Ruhagyár maradt, ám most éppen azzal állt
elő a management, hogy a hónapok óta elmaradt bért természetben fizetnék ki, nevezetesen
készruhában. Ez az intézkedés végképp kiverte a biztosítékot.
Az érintett férfiak a helyi kocsmában jöttek össze megbeszélni a teendőket, no és
iszogatni is kicsit. Hadd csökkenjen a feszültség! Ám a feszültség inkább növekedett, sem
hogy alábbhagyott volna.
– Mihez kezdjek a vacak gönceikkel? – mondta valaki.
– Micsoda pofátlanság!
– Ezt nem engedhetjük!
Szó, szót követett, forradalmivá vált a hangulat. A monyoki ember hagyományosan
könnyen felfortyan.
– Romboljuk le a gyárat!
– Én lenyúzom a bőrüket – mondta az egyik atyafi, még az egykedvűbbek közül, és
előhúzott egy jókora bicskát.
– Nono – hangzott a higgadtabb táborból.
– Talán imádkozni kéne – vetette föl valaki, de meg sem hallották.
Elragadta őket a hév, a tiltakozás heve. Elvakította őket a becsapott, kiszolgáltatott és
kisemmizett emberek keserű dühe.
– Mit tegyünk?
– Tiltakozzunk!
– Úgy van!
– Hívjuk ki a tv–t!
– Hívjuk fel a disznóságaikra a világ figyelmét!

– Én nem is viselem többé a ruháikat – rikácsolta Kisferi, a falu bolondja. És valóban
letépte magáról az inget. Ott állt meztelen felsőtesttel, arcán idétlen vigyor, szájából
kicsordult a nyál.
Egy pillanatra abbamaradt a hangzavar, mindenki a bolond felé fordult. Kisferinek
tetszett az általános figyelem, és folytatta a vetkőzést. Kioldotta a nadrágját, és hagyta, hogy
lecsússzon sovány lábszárain, közben vigyorogva szemlélte a hatást. Aztán kilépett a gatyából
is, és ott állt csupaszon, mezítláb a kocsma kövén.
Megtapsolták.
– Ezt kell tennünk! – szólalt meg Gaál Jenő, és gombolni kezdte az ingét.
Mindenki elnémult egy percre, értetlenül nézték, mi történik. Aztán, ahogy az
iskolaigazgató is pőrén állt előttük, Döme Gáspár, a fuvaros, elbődült hatalmas bődüléssel.
– Pezsgőt ide, Béla! Pezsgőt mindenkinek! Én fizetek.
Az eseményeket többé nem lehetett megállítani. Nem telt belé öt perc, és a kocsma
kövén szanaszét hevertek a ruhák. Öt perc, és negyven meztelen férfi pezsgőzött a monyoki
kocsmában.
– Addig járjunk meztelenül, amíg nem szerzünk érvényt a jogainknak – javasolta
Kopacz Dezső.
– Jó ötlet – hangzott innen is, onnan is.
– Esküszünk! – rikkantott Kisferi.
Most már semmi sem volt drága.
– Esküszünk! – harsogták a férfiak.
Az eskü, komoly dolog. Monyokon mindenképpen. Egy monyoki férfi esküje szent.
– Talán mégis inkább imádkoznunk kéne a mindenhatóhoz – próbálkozott újra valaki, de
már későn.
A döntés megszületett. Sűrű volt a csönd.
A férfiak hónuk alá kapták a ruháikat, és úgy, ahogy voltak, hazamentek. Az
asszonyoknak fölszaladt ugyan a szemöldökük, amikor meglátták a csupasz emberüket, a
vérmesebbje csípőre is tette a kezét, de tisztességgel végighallgatta a férje mondandóját.
És negyven asszony vetkőzött meztelenre azon az estén, mert Monyok olyan falu, ahol az
asszonyok a férjük mellé állnak, ha az szavát adja valamire.
Másnap délben Abody Gyuri, a postásgyerek nem akart hinni a szemének. A szomszéd
faluból hordta a postát, nem tudta, mi történt. Azt látta, hogy három csupasz öregember ül a
kocsma előtt a padon, és újságot olvasnak. A szétterített lapok eltakarták a férfiakat derékig,
ám deréktól lefelé nem. Gyurit úgy megbabonázta a látvány, hogy elfelejtette bevenni a
kanyart, és motorostól, táskástól, mindenestől belehajtott a kacsaúsztatóba.
Gizike, a fodrászkisasszony azonnali hatállyal felmondott. Azt még elviseli talán, hogy
a főnökasszony közszemlére teszi dús idomait, végül is ő a főnök, övé a bolt, azt csinál,
amit akar, de azt ne várja tőle senki, hogy hajvágás közben a Józsi bácsi ráncos micsodáját
bámulja!
– Nem fogom a ráncos micsodáját bámulni – visította, és elrohant.
– Nem ráncosabb ez semmivel, mint negyven évvel ezelőtt – mormogta Józsi bácsi, de
láthatóan nem vette nagyon szívére a dolgot.
A hetven éves Juliska néni nagyon élvezte a dolgot. Fiatal korában az átlagnál kissé
tartózkodóbb volt, a férjének néha kesergett is magában, de öreg korára kinyílt. Kifejezetten
kíváncsi lett, mint aki igyekszik bepótolni, amit korábban elmulasztott. Különösen a vejét
tüntette ki a figyelmével, ott koslatott a nyomában, ha kellett, ha nem. Ha nem köti az eskü,
Rába Gábor megelégelte volna a dolgot bizonyára.
Persze előkerült a televízió is. Először a kereskedelmi csatornák jöttek, aztán a királyi
tévé is kivonult, és nyomukban a nagy külföldi adók.

Gaál Jenő nyilatkozott, vázolta a helyzetet, és ismertette a követeléseiket is. Az emberek
nem vitték túlzásba a dolgot, de nem is takargattak semmit.
A pap lényegesen izgatottabb volt. Csurgott a homlokán a veríték a reverenda alatt, és
átokkal fenyegette meg a falu népét. A kamerák vették az eseményeket.
A pap nyilatkozott.
– Az egyháznak nincs helye a kárhozottak között. – Ez volt a lányege a mondandójának.
És, hogy ő nem marad itt tovább egy percig sem, nem lesz támasza az
erkölcstelenségnek.
Így is tett. Bevágta magát az autójába, és elporzott a messzeségbe.
– Elhagyott minket az Isten, Pista – mondta az egyik atyafi a másiknak.
– Nem az Isten hagyott el minket – válaszolt a másik – csak a pap.
A botrány nagyra nőtt. Fontoskodó emberek jöttek, és szörnyülködők is. Voltak,
akik fenyegetőztek, voltak, akik következményeket helyeztek kilátásba, de a falu népe
kitartott. Nem engedtek a hatalomnak, nem engedtek a fenyegetéseknek. Kitartottak. Sokáig
kitartottak.
Jött a tél. Nemigen lehetett már ruhátlanul az utcára menni. Hát otthon maradtak.
– Valaminek történnie kell.
Végül a gyerekek, a család nyerte meg a csatát. Eljöttek, és a lelkére beszéltek az
öregeknek. Szép szóval, szeretettel, jó szándékkal.
– Jöjjenek el hozzánk, Apuka! – mondták.
– Ott nem érvényes az eskü.
– Tél van, most úgy sem lehet semmi tenni!
– Majd tavasszal, visszajönnek, ha kell még!
De nem jött vissza senki tavasszal. Elnéptelenedett a falu. Csak egyetlen ember tartott ki,
Balog Ádám. Neki nem volt senkije, nem hívta senki, nem volt, hová menjen. Hát maradt.
Egyedül a faluban, de kitartott.
Az enyészet lassan eluralkodott Monyokon. A természet elvadult, a házak kezdtek
lepusztulni, az utakat felverte a gyom, a földek szántatlanul, vetetlenül. A hajdan virágzó
település kietlenné és pusztává vált.
Nyár elején, egy nagyszakállú, hatalmas férfi érkezett a faluba. Hozzálátott a
rendrakáshoz. Úgy viselkedett, mintha az övé lenne minden. A közvilágítás egy szavára
helyreállt. Nem ismert lehetetlent. Virágzottak, termettek a fák ismét. Bármihez fogott, rendbe
tette. És látta, hogy ez jó.
Őt nem zavarta Balog Ádám meztelensége. Néha szóba elegyedett vele, segítette, ha
kellett, tanácsokat adott, de valahogy csak nem volt megelégedve mindennel.
– Nem jó neked egyedül – mondta.
Néhány nappal később egy asszonnyal tért vissza.
– Legyen Éva a te segítőtársad! – mondta, azzal odébb is állt. Nem volt valami
bőbeszédű. Tolakodó pedig semmiképpen.
Kisvártatva mégis visszatért.
– Látjátok amott azt a fát?
– Látjuk.
– Nektek adok mindent, csak annak a gyümölcséből ne egyetek! Mérgező. Ha esztek
belőle, azon a napon meghaltok. – És eltűnt ismét.
– Ádám és Éva nézte a fát Monyok közepén, aztán végigsétáltak a főutcán. Szép nyári
este volt.